A Vezér az elnöki asztalnál ült, mint tizenév óta annyiszor. Szemben vele a Nyáj, a hűséges..., mint annyiszor. Mintha halk kolompszó is áthallucinált volna a termen.
A Vezér most felállt, fehérbehajló bajsza mintha kissé megremegett volna... Kezében vastag paksaméta. Olvasni kezdett. Nem minden betűt, nem minden szót, csak ami a Nyájnak ehető, emészthető. Igazából nem is olvasott, inkább szemelt, mint kiskakas, meghagyva az ocsút...
A paksaméta volt a Vádirat! A Vádirat őróla szólt, a Vezérről! A Nyáj csak ült és hallgatott, nem ismerte a Vádiratot. A Vezér csak szemelt, olvasott, megint szemelt, sőt szemetelt, valahogy nem tetszett neki a Vádirat. De azért olvasta, mindent kiolvasott belőle, csak egy dolgot nem; a Vádirat! Pedig igyekezett, nagyon akarta, sehogysem sikerült neki... Aztán meg kicsinyelt, nem értett, másutt meg magas volt neki, hiába nehéz irat egy Vádirat. Aztán befejezte, letette a paksamétát, fehérbehajló bajszát megsimogatta, az mintha most már nem remegett volna...
Körülnézett nyáján szótlanul, mégis mintha szólt volna - ők legalábbis hallották; -Látjátok, rólam..., ezek..., így..., meg aztán fölöttem..., mögöttem..., alattam...ż. A Nyáj értette, tudta, itt most a Nyáj Nyáj kell, hogy legyen. A Vezér meg Vezér kell maradjon...
A Nyáj még egy kicsit hallgatott, aztán néhány halk szó - talán inkább bégetés - talán ismerni kéne, nem ismertetni, talán mégis, van benne más, talán több is... Erre a Nyáj fölbődült, horkantott, feszülni kezdtek a szarvak, nyíltak az orrlikak... Felkapták a paksamétát, az szarvról szarvra szállt, pozdorjává hullott - olvasatlanul... Mi volt benne? Kit érdekel... Talán tizenév salakja? Komposztja? Enyészete? Most már mindegy...
A Nyáj sem volt már Nyáj! A megnőtt paták alatt megrengett a föld; fölkapták Vezérüket és nekilódult a ... Corda. Vitték, vitték, fehérbehajló bajsza lengett a roham-keltette szélben, vitték völgy alá és vitték hegy fölé... Már csak a kolompszó hallatszott belőlük, és ahogy a távol hegyek visszaverték a réz muzsikáját; egyre halkabban, de egyre érthetőbben kirajzolódott az ismerős dallam: -...föl-föl ti rabjai a földnek...

Dr Dibusz László

Utóhang:
Hogy mit írtam? Nem tudom. Talán indulatos szabad verset? Talán farsangi hangulat-átiratot? Talán tanmesét?
Hogy kinek írtam? Azt sem tudom. Magamnak? Fiókomnak? Senkinek? Mindenkinek, akinek füle van hozzá?
Hogy van-e köze a második-harmadik évezred mesgyéjének valóságához?
Az orvosi lét valóságához? Hogy van-e benne tükör? És az törött? Vagy görbe?
Nem tudom... Mennyi kérdés! Válaszolja meg a +nyájasż olvasó!
Hogy miért írtam? Azt tudom! Azért, mert meg kellett írjam, ki kellett írjam, mert bent nem maradhatott! Mert feszített, mert el kellett távolítani a robbanó-szerkezetet...
Déel.