Druszám mesélte, még ma is előtte van az öreg paraszt képe, amint birgeri csizmában, kék kötényben, zöld nadrágban, kék simlis sapkában, mely alól galambősz haj türemlik ki, a kerékpárjára támaszkodva áll, mintha nem is éppen ide akart volna jönni, de ha már itt van, dolga végezetlenül nem megy vissza. Kicsit tétován, de a szándéka felöl kétséget nem hagyva, nyúlt a kormányra akasztott szatyorba, és kivett belőle négy vastaghéjú körtét. A mozdulathoz csak annyit fűzött hozzá élőszóval, hogy: "Ezt a doktor úrnak hoztam".
Nagyon jól esett a kedvessége, tisztességgel megköszöntem, és pár udvarias, de nem sokat mondó mondat után elbúcsuztunk egymástól. Nemrég érkeztem a faluba, őt még nem is kezeltem, de úgy nagyjából tudtam, hogy kitől kaptam az ajándékot.
Amikor már magam igyekeztem művelni a szolgálati lakáshoz tartozó nagy kertet, sok mindent megtapasztaltam. Többek között, hogy varga maradjon a kaptafánál, a doktor meg ne fogjon olyasmibe, amihez nincs ideje. Akkor hívtak amikor nyakig sárosan az első krumpli-veteményemből csupasz kézzel rángattam a mácsonyát, mert a krumplibokor még kicsiny volt, a mácsonya meg nagy és dús, ha kapával megyek neki, mindent kiirtok. De a hétvégi almaszedést már éppen befejeztem volna, amikor a - központi ügyelet hívása helyett - a polgármester engem szedett le a fáról, mert félrenyelt.
A második megtapasztalás, - bár korábban is tudtam, hogy amiért az ember megszenvedett, az mindig nagyobb örömöt okoz, - hogy a saját krumplim, almám, málnám, eprem valahogy mindig jobban esik, minden más gyümölcsnél.
A lakótelepnek becézett faluvégi panelegyüttes egyik lakója, akihez rendszeresen járnom kellett, nem kedvelte a polgármestert. Egyszer a falu első embere iránti antipátiáját egy történettel világította meg. Köztudott volt, hogy - az akkor még nem polgármester, városból kiköltözött műszaki ember - kiváló, sajátkészítésű savanyút, és bármiféle gyümölcsöt, esetenként disznótorból származó finomságokat árusít a város vásárcsarnokában. Ezt a kisöreg is tudhatta, mert egy nagy táska körtével kereste meg, gondolván, értékesíti a kertjében termett gyümölcsöt. A polgármester nem túl udvariasan, de annál leplezetlenebb utálattal nyúlt a táskába, és a hozott körtének a felét az árokba dobta, mint használhatatlan, selejtes árut. Majd a maradékra gyorsan, és ellentmondást nem tűrően "megalkudott".
Miután kifizette az öreget, az úgy távozott, mint aki sokat megélt már, de erre nem számított. Nem szólt semmit, nem dohogott, de tartásán látszott, hogy nem az ő méltóságát sértették meg.
Az öreg elment, s miután a polgármester már a hátát sem látta, odament az árokhoz és felszedte belőle az odahajigált körtéket, gondosan ládákba rakva őket. A mesélő azt mondat, azóta végképp nem tudja elfogadni, nem tartja embernek a polgármestert.
Nekem - a történetet hallgatva - egyre inkább ismerősnek tűnt az öreg figurája. A mese végére már úgy láttam őt, mint az ősz parasztot a szolgálati lakás lebetonozott gépkocsibejáróján, birgeri csizmában, kék kötényben, zöld nadrágban, kék simlis sapkában, mely alól galambősz haj türemkedik ki.

-D. SZ.-