Fáradhatatlanul elmélkedő barátunk fáradni érzi magát. S felteszi a kérdést: érdemes-e elmélkedni mai napság. E. CS-t megcsapja a befeléfordulás, a l'art pour l'art érzés, a feleslegességet jelentő hangulat veszélyes szele.
Arról elmélkedik, hogy ha nem elmélkedne, mit lehetne tenni az így felszabaduló időben.
Például alhatna. Jelentős deficitje van. Na de minek. Már Fülöp, a derék király megmondta: lesz arra idő az Escoriálban. Esetünkben ezt a köznép nyelve sárga agyagként említi.
Vagy családjával foglalkozhatna. Itt is jelentős a deficit. Csakhogy az elmélkedésre fordított percek vagy gépkocsivezetés, vagy éjjeli PC pötyögtetés közben következnek be. A család, személyét legjobban igénylő tagjai az unokák, ilyenkor elérhetetlenek.
E. CS. már tudja, hogy nem lehet elmélkedés nélkül élni. És hátha akad aki igényli is a vele közös gondolatforgatás tevékenységét. Pro vagy contra, mindegy.
Szóval meghajol a belsőjéből feltörő igény előtt, és látva, hogy azt eleve olyankor elégíti ki, amikor fogyó szellemi energiáit másra már nem használhatja: gondolkodni kezd.
Itt van például ez az érthetetlen helyzet, a rezidensek és az őket foglalkoztatni nem rest kollégák esete. Sokszor mélázott már azon, hogy egy igen körültekintően kidolgozott és eredményes rezidensképzés félidejében miért veszik le kezüket a fiatalokról. Miért várják el, hogy ezt a terhet is maga a rezidens vagy az őt befogadó kolléga vegye magára? A degressziókedvezmény csak mammut körzetekben teszi lehetővé a részleges forrásteremtést. Pedig 3 év nem kevés idő. Egy rezidens életében sem. Élnie kell valamiből még a kezdőnek is. Hát még a kórházból átnyergelt "haladónak". Esetében már sokkal valószínűbb, hogy gyermekeket is el kell tartani.
Igen érdekes módon a sok fórum, még több vitája során, ez nem felkapott téma. Mégis sarkalatos. A rezidensektől várjuk a megújulást, a természetes körforgás beindulását. Elköltjük a képzésükre eddig biztosított jelentős forrásokat, hogy utána máshol keressék boldogulásukat?
E. CS. hümmögést hallat - sokadszor - és más tárgyra tér.
Ezúttal az alázuhogó adminisztratív igények sokaságával szemben érzett kiszolgáltatottság érzése legyinti meg.
Mostanában a nap legkellemetlenebb pillanata a postabontás. Vagy csekk vagy jelentéskérés. A több tízezer forintos ajánlatokat hirdető meghívó pontszerzésre alkalmatos rendezvényekre, már csupán ráadás.
Mikor, miből, minek és kinek a rovására kérik ezeket a feladatokat végrehajtani? Erről nem szólnak az érkező felszólítások. Már az is ritkaság, ha idejében érkeznek. Éves visszapillantás valamire, amiről még a PC sem tartalmaz adatott hiszen előre kellett volna tudni, hogy kérni fogják. Számítógépes szakembert kívánó adatsorok, fizessünk, siessünk, reszkessünk, teljesítsünk.
Mi ez ha nem a teljes kiszolgáltatottság állapota. S ebben a legszomorúbb, hogy rajtunk kívül senkinek sem tűnik fel.
Mi ez ha nem közöny, felkészületlenség, hozzá nem értés, vagy netán tendenciózus visszaélés a hatalommal.
És itt van a folyton visszatérő forgatókönyv. Új követelmény, nagy pallós suhogtatás (lehetőleg a legrosszabbkor), hangulatok keltése, felháborodás ébresztgetése, szorongás magvainak elszórása. Aztán kiderül, hogy a fegyvernek látszó - pallos szerű - tárgy csupán zsebkés. Bicska. Ami aztán beletörik az egészbe. De hiába, nem tanulunk belőle. Új bicsak, új próba. Lásd szűrés bukása, majd most - alig egy év után - a kártyalejáratás ötlete. Egyre megy.
Feltételeket adjatok - gondolja E.CS.- és önként végezzük el azt is amit még ki sem találtatok.

Dr. Szász István T.