Kezdhetjük talán más kérdéssel is. Pl.: Miért együnk a jó bor előtt?
Vagy tovább: Miért igyunk jó bort? Vagy egyáltalán: Miért eszünk?
Abban megegyezhetünk, hogy őseink már akkor is ettek, mielőtt még eszközöket használtak volna. Persze ittak is. Csak akkortájt a menü még nem kívánt szakácskönyvet.
Az innivalót meg általában csurranó érből, csobogó patakból, hömpölygő folyóból szerezték.
Napjaik 24 órájából tetemes részt használtak fel a táplálék megszerzésére. Az életben-maradás versenyében az nyert, aki a legrövidebb idő alatt tudott annyi élelmet előteremteni, ami az izmait acélossá, őt magát fürgévé és túlélővé tette.
Ínye nem volt még finoman fejlett, de feltehetően képes volt különbséget tenni jó és rossz között.
Ezzel szemben fogai kifogástalanok voltak, különben nem bírkózhatott volna meg a nyers vagy félig nyers ebéddel, vacsorával.
A gyümölcsök, gombák, gyökerek, magvak sem a csemege szerepét töltötték be eleinte. Leginkább mennyiségnövelő értékük volt.
A táplálék élelemmé, majd élelmiszerré alakulási gyorsasága egyenesen arányos a vadász- és munkaeszközök fejlődési sebességével.
Amint kevesebb időt fordítottak az élelem beszerzésére, annál több idő maradt annak elkészítésére.
Bizonyára a véletlen - vagy a szükség - társította először a húst a gyümölccsel, gabonával, gombával. Sikere méltán lelt követőkre késő századokban is.
Valahogy így indulhatott a konyhaművészet.
A gyümölcsök idényjellegüknél fogva egyszerre kínálták magukat. Hamar rájöttek jó elődeink arra is, hogy a nagy tömegben összegyűjtött és megmaradt gyümölcs íz- és állagátalakuláson ment át. Igyekezték levét felfogni bőrtömlőkben, később cserépkorsókban. Az édes és ártalmatlan gyümölcsléről néhány nap alatt kiderült, hogy valami egészen mást kaptak cserébe.
Meg kellett hát ismerni ezt a folyamatot is és újra meg újra megismételni.
Valahogy így indulhatott az erjesztés művészete, a bor születése.

Elteltek az évezredek és ínyünk már nagyon művelt, ellenben fogaink állapota siralmas.
Szakácskönyveink száma számtalan. Egyre nagyobb műgonddal igyekszünk elkészíteni ebédjeinket, vacsoráinkat nemre és korra való tekintet nélkül.
Egyre kevesebb - ha egyáltalán akad még - tiszta, iható vizű forrás, a patakokról, folyókról már nem is beszélve.
Viszont lassan nemes versennyé válik, kinek, milyen szőlője termett és abból milyen minőségű bor kerül a poharakba.
Hát így állunk.
Jót akarunk enni és jót akarunk inni.
Tartsuk meg hát ezt a jó szokást és hajtsunk fejet az asztali örömök költője előtt, kinél jobban senki el nem mondhatja, mit együnk a jó bor előtt.

"Asztalt ízesítő ízes falatok, ti tökéletes
remekművek: kacsák, libák és disznók,
kik nagyhasú tálakon párologtok majd és
várjátok a legünnepibb pillanatot, mikor
nehéz óborok által locsolva a legméltóbb
helyre kerültök: áhítat tölt el máris, ha
rátok gondolok, igaz barátaimra. (Berda József, 1936.)