Barátunk - az egészségügyi reform vándora - arról elmélkedik, miként menthetné át hitét, optimizmusát. a túlsó partra.
Lelki szemei előtt nem ezüstös folyó, szelíden fodrozódó hullámokat csillogtató tó, de még csak nem is tajtékosan viharzó tengerként jelenik meg az életét keserítő reform.
Képzeletben sok-sok évnyi szélességű mocsarat lát maga előtt, és mocsárgáz szaga mérgezi a levegőt.
Jobb ezen nem töprengeni? Ismét arra gondol, hogy talán egy időre fel kellene függeszteni minden elmélkedést. Csakhogy a reform végtelen a lét pedig véges. Nem elmélkedni pedig már kiderült, hogy képtelenség.
Egy külföldön hallott vicc jut eszébe. Magyarul így szólna:
- Mitika csendesen ül és maga elé bámul.
- Mit csinálsz Mitika? Ülsz és gondolkozol? Kérdezi tőle valaki.
- Csak ülök. Feleli Mitika.
Nos ez az az állapot, melyet nem kizárt, hogy szívesen vennének tőlünk is. A "csak ülök", sőt a "csak dolgozom". Gépiesen, önmagamból semmit sem adva, gondolja csendesen E.CS.
A gondolkodás és az élénk fantázia, a beleélő képesség nélkül nem művelhető hivatás, kellemetlenné és nehezen eltompíthatókká teszi művelőit.
A klasszikus orvos nehezen illik bele egy globalizált falanszter képébe. Hiába a merev szabályok, a szakmai protokollok, a bizonyítékokon alapuló medicina, egy adott pillanatban nélkülözhetetlenné válik a kombinatív képesség, az elme vagy máskor (mindenkor) az emberség megvillanása.
Lehet választani. Kiöljük mint kellemetlenül feleslegest vagy megőrizzük mint nélkülözhetetlen rosszat?
Innen már csak egy lépés a kérdés. Mennyire és kik számára lesz szükséges az orvostudomány? Mire való lesz néhány évtized múltán, s hol húzza meg a világot irányító láthatatlan erő annak határait? Remélhetünk valamit azért mert a fogyasztással is sokrétű kapcsolatban van?
Miközben fillérek - lehetetlennek bizonyuló - elosztásán marakodunk, egy sokkal nagyobb perspektívában egy mindnyájunk felett elterpeszkedő erő határozza meg sok más között azt is, hogy sorsunkon és tevékenységünk határain keresztül milyen jövőt szán a nemzetnek.
Ingatag segédeszközeinkkel, kezdetleges gólyalábainkon araszolunk a mocsárban a sejtett-remélt túlsó part felé, létünk, valamennyiünk léte a tét.
Figyelmünket pedig az köti le, hogy kinek és milyen jelzéssel van joga gólyalábat felírni.

Dr. Szász István T.