DR. E. CS. A TÚLSÓ PARTOT
KÉMLELI
Barátunk - az egészségügyi reform vándora - arról elmélkedik, miként menthetné
át hitét, optimizmusát. a túlsó partra.
Lelki szemei előtt nem ezüstös folyó, szelíden fodrozódó hullámokat csillogtató
tó, de még csak nem is tajtékosan viharzó tengerként jelenik meg az életét keserítő
reform.
Képzeletben sok-sok évnyi szélességű mocsarat lát maga előtt, és mocsárgáz szaga
mérgezi a levegőt.
Jobb ezen nem töprengeni? Ismét arra gondol, hogy talán egy időre fel kellene
függeszteni minden elmélkedést. Csakhogy a reform végtelen a lét pedig véges.
Nem elmélkedni pedig már kiderült, hogy képtelenség.
Egy külföldön hallott vicc jut eszébe. Magyarul így szólna:
- Mitika csendesen ül és maga elé bámul.
- Mit csinálsz Mitika? Ülsz és gondolkozol? Kérdezi tőle valaki.
- Csak ülök. Feleli Mitika.
Nos ez az az állapot, melyet nem kizárt, hogy szívesen vennének tőlünk is. A
"csak ülök", sőt a "csak dolgozom". Gépiesen, önmagamból
semmit sem adva, gondolja csendesen E.CS.
A gondolkodás és az élénk fantázia, a beleélő képesség nélkül nem művelhető
hivatás, kellemetlenné és nehezen eltompíthatókká teszi művelőit.
A klasszikus orvos nehezen illik bele egy globalizált falanszter képébe. Hiába
a merev szabályok, a szakmai protokollok, a bizonyítékokon alapuló medicina,
egy adott pillanatban nélkülözhetetlenné válik a kombinatív képesség, az elme
vagy máskor (mindenkor) az emberség megvillanása.
Lehet választani. Kiöljük mint kellemetlenül feleslegest vagy megőrizzük mint
nélkülözhetetlen rosszat?
Innen már csak egy lépés a kérdés. Mennyire és kik számára lesz szükséges az
orvostudomány? Mire való lesz néhány évtized múltán, s hol húzza meg a világot
irányító láthatatlan erő annak határait? Remélhetünk valamit azért mert a fogyasztással
is sokrétű kapcsolatban van?
Miközben fillérek - lehetetlennek bizonyuló - elosztásán marakodunk, egy sokkal
nagyobb perspektívában egy mindnyájunk felett elterpeszkedő erő határozza meg
sok más között azt is, hogy sorsunkon és tevékenységünk határain keresztül milyen
jövőt szán a nemzetnek.
Ingatag segédeszközeinkkel, kezdetleges gólyalábainkon araszolunk a mocsárban
a sejtett-remélt túlsó part felé, létünk, valamennyiünk léte a tét.
Figyelmünket pedig az köti le, hogy kinek és milyen jelzéssel van joga gólyalábat
felírni.
Dr. Szász István T.
|
|