Vérkép

Torokfájással elmentem a háziorvoshoz. Ez korábban is többórás időtöltéssel járt, mostanára félnapossá növekedett. Régebben folyton veszekedtek a betegek, hogy ki a soros, ki jött csak receptet íratni, ki injekcióért, és az ilyen bemehet-e soron kívül. Egy időre megoldani látszott a konfliktus, hogy sorszámot lehet húzni érkezéskor, most azonban úgy láttam, már ez is kevés. Az épületben, ahol a háziorvosunk dolgozik, szakrendelők is működnek. Némelyik idős betegnek egyetlen napon három-négy orvoshoz is mennie kell. Az illető ezért magához vesz egy sorszámot a háziorvosnál, aztán indul a reumatológiára, szemészetre, minden egyes helyen szigorúan nyilvántartásba vett gyógyító szolgáltatást vesz magához. A háziorvos rendelője előtt is felbukkan ismét, amikor úgy gondolja, lassan az ő száma következik. Más betegek azonban nem akarják ezt elismerni, vérben forgó szemmel kiabálnak, hogy nem igazság, a sorszám nem számít, csak az, ki ül megszakítás nélkül az ajtó előtt. Figyeltem, amint két idős hölgy csúnyán összeveszett, úgy felhergelték magukat, hogy azt hittem, megüti őket a guta. Rájöttem, hogy mindkettőnek igaza van. Ez is, az is méltatlan helyzet, és valójában az a kérdés, miért kerülnek ilyen szituációba. Nekem is azt mondta a doktornő, hogy az én koromban már nem ártana legalább évente szűrővizsgálat: - Csináltathatnánk egy vérképet - jelentette ki. Korábban néhány kollégával jártunk ilyen szűrővizsgálatra, de egyszer azzal tanácsoltak el egy másik szakrendelőből, hogy az egészségbiztosítónak nincs pénze ilyen privát luxusra, menjünk magánlaborba, és fizessük ki a vizsgálatot. Ennek már több éve, azóta jóval szegényebb az egészségbiztosító, hogyhogy most megint lesz pénze a mi szűrésünkre? - gondoltam. Az édesanyámat is rendszeres kezelésre rendelték újabban egy olyan intézményben, ahová azelőtt félévente kellett kontrollra járnia. S ismerőseim közül is egyre többen, egyre többször járnak orvoshoz. Egykori tanyai szomszédunk, mérsékelten beteg öreg néni évente heteket, hónapokat tölt kórházban. Egy év alatt papíron tíz százalékot romlott a magyar lakosság egészségi állapota - ennyivel több kezelést számoltak el a gyógyítók. A hozzáértők szerint minden intézmény úgy próbál a pénzénél maradni vagy védekezni a megújuló ágyszámcsökkentési hullámok ellen, hogy egyre több teljesítményt könyvel el. Szegeden most rajzolják újra a háziorvosi körzethatárokat. Létesítenek új körzeteket is, ami egyrészt jó lenne, mert akkor egy orvosra kevesebb beteg jutna, kevesebbet kellene várni. Másfelől azonban nem jó, mert bizonyos betegszám alatt veszteséges a háziorvosi praxis. Arról nem is beszélve, hogy a körzetfelosztás vezérlő elve olykor nem más, mint hogy a tűzhöz közel ülő új kollégának ki akarják mazsolázni a legjobb részeket. Persze, nálunk szabad orvosválasztás van, aki akar, visszamehet az eddigi orvosához, de nem előre kérdik meg a beteget, hanem utólag, így az egész átrendezés elképesztő káosszal és adminisztrációval jár. Az egészségügyi rendszerváltozás eddigi történetét nem koncepciók irányították, hanem a pénzhiány és az éppen hatalmon lévők átszervezési nekibuzdulásai. Az orvosok, a kórházak, az intézményfenntartó önkormányzatok pedig védekeztek, ahogyan tudtak. A reform mindig fölülről indult, intézmény támadt intézmény ellen, intézményi eszközökkel, mindenféle társadalmi hatásvizsgálat nélkül. Hatalom és szakma változó sikerrel vívta harcát, hol az egyik győzött, hol a másik. De nem is kell igazán betegnek lenni, elég évente egy torokfájás, amely az embert a rendelő folyosójára kényszeríti, hogy megtapasztalja: ebben a harcban a beteg érdekei számítanak a legkevesebbet. Csak annyi szükség van rá, mint a labdarúgásban a labdára.

Tanács István