Néhány hét, és itt az ünnep, minden egészségügyi dolgozó közös ünnepe. Néhány óra, és itt a lapzárta. Jó szokás szerint ilyenkor robban a bomba. Ezúttal készülő sztrájk híreként, melyet éppen a címadóról elnevezett fővárosi egyetem és gyógyintézményei szerveznek figyelmeztető célzattal épp az ünnep napjára ünneplésül(?), helyette(?!). Elmaradt bérükért nyúlnának a végső eszközhöz, elkeseredésükben.
Elgondolkodom. Vajon szabad-e munkabeszüntetéssel demonstrálni abban a szakmában, ahol minden(?) az emberről szól, az emberért, a betegért van. Jogos lehet-e ilyen viselkedés? Hogy állunk a gyógyításra tett esküvel? Szegény Semmelweis is forog netán a sírjában, hogy emlékét ily durva lépések árnyékolják be. Méltó ez?! Régi keletű, már-már parttalan vita, meddig mehetünk el jogos érdekeink érvényesítése érdekében anélkül, hogy megszegnénk a gyógyításra tett esküt?
Hát igen! Erre az esküre sokan és sokféleképpen apellálnak, leginkább kiaknázva a benne rejlő lehetőségeket az egészségügy határtalan kihasználására. Tavaly augusztusban írtam az éppen aktuális vezércikkben a következőket : "…Mára változott a helyzet. A háborúnak még nincs vége, a győztest sem hirdették ki, de tűzszünetről talán már beszélhetünk. A tűzszünet pedig nem a láblógató pihenés ideje, és nem is a titkos fegyverkezésé elsősorban - tisztességes hadviselő felek között -, hanem a kemény munkáé, kidolgozandó mindazt, ami a harc újbóli kitörése helyett a végleges békekötés felé mutat. Erre a munkára hívunk ezennel mindenkit…."
Eltelt közel egy esztendő, és bizton állítom, nem volt hiány kemény munkában, előremutatásban, igyekezetben, bizakodásban, türelemben - részünkről. De lassan úgy tűnik, mindhiába. Lépten-nyomon a parttalan és pártatlan politikai arrogancia falaiba ütközünk. Nem hisznek nekünk, és nem tekintenek partnernek sorsunk alakításában - legfeljebb látszólag. Semmelweis korának kimagasló egyéniségeként és orvosaként a világszínvonalat képviselte, sőt azt meghaladóan ő mutatta az új irányt kora tudományának, gyógyításának. Szellemiekben ma sincs szégyenkeznivalónk, ám ténykedéseinket gúzsba köti a világszínvonal tizedét kitevő anyagi ráfordítások torzója. Miközben a polgár tökéletesen tisztában van - hála az elmúlt évtizedek közgondolkodásának és a tömegkommunikáció áldásainak - a legmagasabb szintű egészségügy minden csínjával, és el is várja azt, nekünk, tizedannyiból kellene elővarázsolnunk mindent. Persze erre a mutatványra senki sem képes, ez nyilvánvaló, mint ahogy az is, hogy ezt a tényt az éppen illetékesek sohasem fogják bevallani, a nagy nyilvánosság elé tárni. Ez kemény politikai kérdés. Ami viszont hovatovább tűrhetetlen, hogy a világszínvonalú ellátás iránti igény, és a szegénységből fakadó folyamatos anomáliák ütköztetése rajtunk, egészségügyieken zajlik, bennünket tesznek puffernak e feloldhatatlan ellentétben. Hiába ágállunk ellene - köszönjük, ebből nem kérünk! -, hiába tiltakozunk minden megengedhető módon.
Fentebb említett cikkemben a következő is olvasható: " A háború még nem ért véget. Hogy a tűzszünet mennyire törékeny, a feleken múlik. Amikor békésebb hangulatban konstruktív gondolatok után kutatunk, egy pillanatra sem feledkezünk meg arról, honnan, milyen szellemben indultunk. Ha a helyzet úgy hozza, nem habozunk újra harcolni, küzdeni érdekeinkért. Reméljük, nem kerül rá sor." Úgy látszik, mégis rákerül. Nem állhatunk meg. A sztrájk kérdése már régen nem 13, netán 26 vagy akárhány százalékokról szól valójában, mert anyagi lemaradásunk úgyis felmérhetetlen. A tehetetlen kiszolgáltatottságunk, a prepotens politikai megnyilvánulások ránk vetülő árnyéka és a helyenként magunk is érezte elégtelen betegellátás okozta arcpír az ami elviselhetetlen és harcra, keményebb eszközök bevetésére sarkall.

Semmelweis is küzdött a maga igazáért megalkuvás és meghátrálás nélkül - a beteg ember érdekében. Ez is az ő üzenete - nekünk, méltatlan utódainak. Mindezekre figyelemmel úgy gondolom, nem szégyen a sztrájkfelhívás, nem méltatlan a keményítés, mert egyéb eszközeink fogytán.
És még valami. Ez itt egy szerény alapellátó újság, főként háziorvosoknak. Ám legfőbb ideje, hogy összefogjunk, hogy mi alapellátók kinyilváníthassuk valós együttérzésünket a klinikus társadalom irányában, melyet annyiszor kérdőjeleztek meg az elmúlt időben. Eddig megosztottságunk volt legfőbb gyengénk, melyet profi módon használnak ki ellenfeleink. El kell jutnunk az összefogásig, egymás gondjai közös megfogalmazásáig ahhoz, hogy valóban eredményesek lehessünk.
Sokan talán elfelejtették, mások pedig nem is igazán tudják, a FAKOOSZ szakszervezeti jogosítványokkal bíró szervezet. Adott esetben élnünk kell e jogosítványainkkal kezdve a szolidaritás megnyilvánulásaitól egészen a törvényadta végsőkig, mert erre kötelez a tisztesség és az önbecsülés.

Dr. Éger István